A sötét Folyó közepén,
Két nagy szikla között él;
A zöld mélység zord ölén
Mindörökre üldögél;
Nem éri ott sohasem
Hírmondó, az őszi Szél.
Ő nem más, mint az Ősanya
Ki Napkor fekszik, s Holdkor kél;
Léte a Folyó aranya
Ő nélküle mi sem él.
A Folyó léte addig tart
Míg vén Ősanya élni vél.
Idők útját végigjárja,
Végigjárja, ha akarja
Idők útján nincsen párja
De a magány sosem marja
Mert egyedül sem magányos
Vele van a Folyó, a sarja.
Végeknek végezetéig
Vigyáz minden járó hajót;
Hogyha kell, még ezer évig
Eteti fiát, a Folyót.
De nem óvja őt örökké
Meg ne szokja a kéjt, s a jót.
A Folyó nem más, mint jelkép
Az emberi lét ódája
A bűnösé, ki félrelép
De nem számított reája
Bűnöktől szíve rothad
És üt élete órája.
Bűnöknek mérgével rontva
Nincs helye a világban
A bűnös szíve elfojtva
Áll a halál kapujában
Sötét lelke pedig elvész
A mélységbe a homályban. |
Ha élete újraterem
Jót megintcsak nem tanulhat
Körülötte sötét verem
Mitől soha nem nyugodhat;
Van még bűnös, kinek lelke
Halál előtt lelket ronthat.
Lélek lelket könnyen ronthat,
Mert a Folyó vize könnyen
Más vízbe, tengerbe folyhat,
Tolva a rosszat, hogy menjen;
Elmegy, de helyére új jő
Ami jót rosszra buzdíthat.
Egyik ember a másikat
A sötét rosszra buzdítja;
Kivár számtalan alkalmat
Hogy a tüzet tovább szítsa
És nem érti, hogy életét
Romlott tette pusztítja.
Beteg a Folyó, és sánta;
Lelkét a gonosz megülte.
Vén Ősanya meg is bánta
Hogy valaha is megszülte
Eme csúf torzszülöttet
Ki a rosszat teremtette.
Szép habjai zöldek lettek,
Megfojtanak minden élőt;
Anyja szemei dülledtek
És nehezen kap levegőt.
Ősanya búsan várja
A halált, mi elviszi őt.
Míg Ősanya élni vél,
A Folyó léte addig tart;
A bűnös Folyó már nem él
Romlott lelke halált akart.
Vén Ősanyát eltemetve
Összeért a két folyópart. |
