A Névtelen Lány
Egy hideg estén, a korai éjben,
a sűrű köd szikrázik a fényben.
Fényben, melyet az utcai lámpák szánnak
mindennek, mit a közelükben látnak.
Fázva megyek, lassan, otthonomba tartva;
fáradtan, fázósan leülök egy padra.
A szürke ködből szép fehérség árad:
hófehér ruhája egy ismeretlen lánynak.
Egyre jobban hallom nemes lépteit,
meglátom végre arcát, haját s a szemeit.
Szemeket, melyekből ömlik a kékség ;
azúr színné válik lelkemben a mélység.
Ajkait hirtelen egy sóhaj hagyja el;
a sűrű köd lágyan utána menetel.
Ködnek lelke sóhajtól felmelegedett.
A lány körül a levegő szép hajába szeretett.
Emelem fejem, ő pedig szemembe pillant.
El is ment már, s illata orromba illant.
Ő eltűnt, nem maradt más, csak egy talány:
Ki volt ez a gyönyörűszép, névtelen leány?
|