Hogy tanultam meg úszni

        Monológ Írta: Fejes István

Tiszteletem, jó napot. Önök itt Bezdániak bezdániak, ugye? Legalábbis javarészt... Ki nem tud önök közül úszni? Gondoltam. Nos hát tudok én is. Nem nagy dicsõség ez itt mifelénk, de monjuk egy beduin arabot még el lehet vele kápráztatni. Mifelénk a gyerekek elsõk között tanúlják ki az úszás mûvészettyét… Egy nemzet jut még eszembe az úszást még ennyire preferálta, azok az ókori spártaiak voltak akik a gyerekeket 3 hetes korukban ledobták egy szurdokról és aki fennmaradt, az fenmaradt, aki meg elsûlyedt, az ment a sûllyesztõbe… vitték…. Képzavar… mindegy.
        Szóval, a nagyapám hajós volt, így kijelenthetem, hogy bejártam a dunát Rennietõl Regensbugig meg vissza, namármost a hajósság alapvetõ assesoárjába tartozik az úsznitudás, úgyhogy tudtomon kívül egy olyan helyetbe csöppentem 7 évesen amelybõl nem volt kiút, az úszás mûvészettyének behatós tanulmányozása nélkül.
        Bécsben rakodtunk éppen befelé, én éppen a nagyim által a Práterben vásárolt legókockáimmal játtsztam...Már akkor tengõdött bennem az alkotás utáni vágy... amikor öregapám az akkori divatos tánclépésekkel bedzsesszelt a kabinba, szeretetteljesen magáhozölelt… és egy hirtelen mozdulattal olyan tengerészhurkot varázsolt a derekam köré, hogy én ott és akkor kõni-nyelni nem tudtam. Elsõ benyomásra próbálta menteni a dolgot egy olyannal hogy most akkor én akarok lenni a kobboj, de aminkor megláttam a Heroj Pinkis mentõövvel közeledni a a ngyit gyõzött bennem az élet utáni vágy és egy hihetetlenül profi kedélyváltással vágtam át az életét féltõ kisgyerek alapvetõ sztereotípijájába, azaz elkezdtem visítani ütni és rugdalózni… nem csekély eredménnyel! Van nekem egy barátom, nevezzük Lacinak. Nos ez az barátom mind a mai napig hihetetlen eredményeket tud elérni az életben a fent említett módszerek alkalmazásával, ennek ellenére éppont olyan munkanélküli mint én, kezdek elkalandozni.
Térjünk vissza. Hurok a derékon, mentõöv a hónom alatt mokli öregapám szeme alatt , nagyi a széken sajgó sípcsonttal , én meg öregapám vállán utazok a ferdeken, mondjuk meglehetõsen érdekes aspektuisból opszerváltam akkor a világot, úgy fejjel lefelé. Már épp kezdtem alkalmazkodni az új világrendhez, amikoris kicsúszott a talaj a hajam alól, majd pár másodperc repülés után( Papa! Repülök?!), valami nedves izébe estem, s mint ahogy azt a másodperc törtrésze alatt megállapítottam, köszönve éles megfigyelõkészségemnek , az a Duna volt ergó nyakig bennevoltam.
Na mondom akkor végezzünk egy kis analízist túlélésünk érdekében, nézzük csak… Akkori tudáso szerint a Dunában nem voltak cápák, tehát nem forgok közvetlen életveszélyben. Józan szemmel mérlegelve semmilyen veszély sincs, de ha akarok még az életben egyszer száraz lenni, ideje lesz elgondolkodni a solgok hogyantovábbján. Kerestem öregapámat nincs sehol; pánik. Nézem a kötelet, ki van kötve a bakhoz. Áhá,mondom. Keresem a pallót, nincs sehol; megint pánik, kész a berakodás. Megindul az önjáró, magyarul számohotka is, meg én is.
Tágra meredt szemekkel figyeltem az egyre emelkedõ , majd megfeszülõ kötelet. Na ahogy megindultam, rájöttem, hogy jelen helyzetemben a fejfentartás problémájának megoldása ekvivalens az uránium maghasadási idejének kiszámolásával, mivel a hirtelen lendülettõl ahogy voltam úgy fordultam át fejre! Mármost ez eddig nem is jelentett volna gondot , mert ezt a nézetet megszoktam öregapám vállán lógva, csak közbejütt egy olyan jelentéktelen kis epizódgondolat, hogy a víz alatt én hogy fogok levegõt vételezni az én tüdõmbe?S jutott eszembe számtalan jobbnál jobb gondolat, de akkor már nyeltem a vizet.Miután ilyen gondolatok fontolgatása közben elkonzumáltam a Duna félévi vízhozamát; biztos emlékszenek még a 89-es nagy apályra, íme a bûnös; öregapám úgy gondolhatta hogy ez most így mésem lesz jó,mert megérezve végzetes baklövésének kvantitását kihúzott engem a bécsi Dunából.
Na kb. 2 perc mulva visszaköltözött belém az élet, s a következõ napokat az ágyban töltöttem, a nagyi sántikáló, de azért szeretõ gondozásában.
Azért ez az idõ sem múlt el úszás nélkül, nehogy azt higgyék! Öregapám taktikusan próbálta megközelíteni a dolgokat, s napi dózisokban adagolta nekem az úszáselméletet, aminek köszönhetõen 2 hét mulva én meg volta gyõzõdve hogy reális esélyem van a 92-es olimpián a vadvizi gyorsúszás számában. Ezért meglepõdtem amikor ismét rámcsattant a hurok meg a mentõöv. Már épp kezdtem volna lázadozni ellenük , amikor az árral sodródó hajóról 3asszaltó duplaaxel és kettescavart estem a vízbe. Namondom… Restart the process, Csak az angolbarát clubb kedvéért, analizáljunk.
Elméletileg tisztában voltam megközelítpleg 17 féle úszásmetódusnak, ám egyik általam oly jól ismert mozgássort sem tudtam ott és akkor átimplantálni a valóság egének horizontja alatt lévõ Dunába, tehát elkezdtem kapálódzni, a valami majd csak lesz filozófiai politikát szem elõtt tartva…semmi.Azaz mégiscsak , annyi eredményem vált belõle, hogy meg tudtam tartani a vertikalitás rám nézve elõnyösebbik verzióját, magyarul a gravitáció inkább a lábamra pályázott, így most már csak az elõrehaladás problémáját kellett leküzdenem, de gondoltam az nem lesz jó, ha én elengedem a kötelet. A kötelet, amely jelen pillanatban az eggyetlen összeköttetésem volt az általam ismert civilizációval.Dehát az akkori Marxista etika eredményközpontú volt, gondoltam mit veszíthetek. Gyors szemrevételezés a csomón, csomó megvan, tehát egy csomóval már haladok.
Elengedtem a kötelet, aminek következtében ingadozás jött létre a fentemlített vertikalitásban, amit én jószerével koordinált kézmozdulatokkal akartam anulizálni, magyarul a fejemet kínosan feltartva elkezdtem kézzel is úgymond magam alá taposni a Dunát. Páni félelmemet kismértékben háttérbe szorítva felrémlett bennem a papám 7es számú stylingja amit õ csak kutyaúszás címszó alatt használt. Ohó, mondom, ha ez az egész csak ennyibõl áll, akkor megette a fene az egészet, kapcsoljuk be a turbóhajtómûvet is, menni fog ez az mellett is… gondoltam én akkor, mit sem tudva arról hogy a vízben azért mégiscsak nagyobb az ellenállás, mint a levegõben. Na egy olyan 15 perces kutyaúszás után, elértem magam annyira, hogy párhuzemba kerültem a bakkra kötött kötéllel, s az elõzõleg a hajó oldalára eszkábállt személygépjármügumi segítségével nagynehezen feltornáztam magam a fedélzetre.
Csokonaiként ráztam le magamról béklyóimat, az átkos mentõövet meg a csak egy csomós sebességre képes tengerészhurkot, majd iránybavettem a kabint.A Kabint amely immáron elérhetõ közelségbe került. Belépve öregapám csak ennyit mondott: ez jó mulatság, férfi munka volt.
Köszönöm. Annyi tisztem maradt még, hogy kifejezzem kõszõnetemet, mindazoknak akik nélkül ez a kis gondolatfuttatás nem jöhetett volna létre… Mindenek elõtt mélytisztelettel adózok Fábry Sándor elõtt aki munkásságával, s egész lényével tudtán kívül arra ösztökélt, hogy nem kell becsinálni ha aközönség nem veszi az elsõ poént… annál jobb lesz a második… Köszönöm még Boncz Gézának is poszthumusz, aki remélhetõleg odafenntrõl figyeli ,hogy mekkora marhaságokat hordok itt össze Önöknek… Valamint köszönöm minden ismerõsömnek és barátomnak a bátorítást, a kritizálást és az ajnározást… Köszönöm a családomnak… Ha Õk nincsenek… Valamint köszönöm Önöknek hogy meghalgattak… Köszönöm, Az mielõbbi viszontlátásra, de addig se felejtsék, hogy ne mássz fára ha nem tudsz úszni mert elüt a vonat, azért kék a zöld mert piros és a legrosszabja után már csak jobb jöhet!!!